Mi felnőttek nagyon jól tudjuk, hogy mindennapjainkat mennyire befolyásolják – sőt meghatározzák – azok a gyermekkori viselkedésminták, melyeket szüleink és környezetünk „kényszerített” ránk. Arról nem is beszélve, hányan próbálunk kitörölni emlékeink közül fizikailag és lelkileg egyaránt romboló eseményeket, melyek azonban makacsul mindig visszatérnek.

Milyen jó lett volna, ha azokban a félelmekkel, szorongásokkal teli időszakban valaki segít – napról-napra, hétről-hétre – kicsit könnyebben megélni az ijesztő helyzeteket, feldolgozni a feldolgozhatatlant, levenni a gondokat, fájdalmakkal teli titkokat vállunkról, melyek olyan nagy súllyal nehezedtek ránk. Ezek a titkok a mai napig kísértenek, megakadályozva bennünket abban, hogy szabadon, béklyók nélkül éljük meg felnőtt életünket. Béklyók nélkül, melyeket gyermekkorunk rakott ránk. Hányan vannak, akik akaratuk ellenére ugyanezt a csapdát állították fel gyermeküknek? Önmaguknak sem merik bevallani, hogy még mindig azt az utat járják, melyet szüleik „tapostak” ki számukra. Nehéz eljutni a felismerésig, még nehezebb segítséget kérni. De eljött az idő, hogy mind önmagunkért, mind pedig gyermekeinkért végre kilépjünk abból az ördögi körből, melyet akaratunkon kívül másolunk az előttünk járó generációktól.