…Te pedig naivan azt hiszed, a fájdalmas csatának vége, melyet persze egész idő alatt egyedül vívtál:
érte, a kapcsolatért, Önmagadért.

Elfáradtál. Feladtad, és ezután, remélem, a gyógyulás következik. Talán végre rájöttél, hogy
értelmetlen és hiábavaló erőfeszítés volt minden küzdelem, minden megvívott csata, mert az összes
belefektetett energia őt szolgálta, a kapcsolat végig róla szólt.

Ahhoz, hogy újra működőképes legyél, a veszteségeidet pótolnod kell – kint és bent egyaránt. Amikor
túl leszel azon a szakaszon, hogy gyűlölsz, önsajnálsz, hibáztatsz és szenvedsz, akkor jön a
legnehezebb és legfájdalmasabb fázis: Önmagad ellen fordulsz.

Mert ez idő alatt rájössz – és ezt az egyet iszonyúan nehezen tudod megbocsátani –, hogy valójában
túl könnyen adtad meg Magad. Ahogy visszagondolsz, a múltból felvillannak az akkor figyelmen kívül
hagyott jelek, már látod, hány Vörös Zászlót „küldtek” Neked. De Te nem akartál hinni nekik. Mert
olyan régóta nem szerettél, olyan régóta nem szerettek és voltál egyedül…

Most, hogy eldobott, visszavonult, tovább állt, gyötrődsz és persze azt hiszed, szeretsz. De kérlek,
gondold végig a józan eszeddel: Hogyan szerethetnél bárkit is, aki fogvatartott, akit a lelked kínzása
kéjes élvezettel töltött el és az alattomos bántalmazást és leértékelést olyan magas szinten művelte
és alkalmazta Veled szemben, ahogy eddig még senki? Ja, és azt se felejtsük el, hogy engedély nélkül
lopta el leggyönyörűbb álmaidat.

Annyira vágytál egy igazi kapcsolatra, hogy nem akartad elhinni – pedig szinte beleüvöltötték az
arcodba –, hogy EZ NEM AZ.

És tényleg nem. Életed Szerelme csupán egy Álomtolvaj volt, akinek nem voltak saját álmai, sőt,
identitása sem. Neked viszont igen – álmaid biztosan. És ez épp elég volt ahhoz, hogy csapdába
csaljon, kifosszon, tönkre tegyen.

Igyekezett mindent elvenni Tőled, és valljuk be őszintén, majdnem sikerült is: önbecsülést, hitet,
méltóságot és még annyi minden mást is. És persze önszeretetet. Ja, azt nem, mert ha azzal rendben
lettél volna, az első intő jelre tovább állsz, vagy az is lehet, hogy a láthatatlanul kikészített hurokba
bele sem dugod apró kis lábadat.

Nem azon kell dolgoznod, hogy őt visszakapd vagy elengedd, hanem azon, hogy soha többet ne
találjon meg egy ilyen történet. Azon, hogy Te egy kerek Egész legyél. Megkeresni régi sérüléseket,
időtlen emléknyomokat, traumákat, amelyek hozzá vezettek – vagy őt Hozzád – sőt, kinyitották neki
az ajtót. Minden külső és belső figyelmeztetés ellenére önként és dalolva.

Arra már most felhívom a figyelmedet, ahogy gyógyulni kezdesz, nagy eséllyel visszatér, mert ő a
távolból csendben most is figyel. De ez a figyelem nem kell Neked.

Ha visszaengeded, még mélyebbre húz – minden egyes alkalommal –, majd újra ott hagy, mert nem
Te kellesz neki, csupán az, amit adsz. Az kell neki, akivé válhat, ami Általad lehet, mert Nélküled és a
többiek nélkül – akik eddig voltak/vannak/lesznek – ő nem más, mint egy identitását vesztett, rettegő
kisgyerek. Mert ő mások által lesz „valaki”.

És ahogy Te fogysz, úgy fogy az ő hazug valóságképe is önmagáról. Ezért hagy el, és amikor
összeszedted Magad, ezért keres. Újra és újra űzi beteg játékát, addig, amíg engeded. Veled és a
többiekkel is. Valójában mindenkivel.

Amikor kiszagolja, hogy a táplálék – Te – újra teljes és gyógyult, megkeres, Te pedig, ha nem tanultál,
ha még mindig hiszel neki, akkor … De NEM! Elég!
Talán már értesz és talán már hiszel is, de egy hátsó zugból még mindig túl hangosan érkeznek az
elbizonytalanító kérdések:

• Mi van, ha tényleg szeret? – NEM! – Önmagát sem képes.
• Mi van, ha megváltozott? – NEM! – Nincs motiváció. Minek?
• Mi van, ha megbánta? – NEM! – Belátásra képtelen és bűntudatot sem érez. Soha. Míg Te még most
  is helyette szégyenkezel.
• Mi van, ha hiányzom neki? – NEM! – Valószínűleg ebben a pillanatban épp mást gyötör.
• Mi van, ha túlreagáltam? – NEM! – Még így is túl sokat engedtél meg neki.
• Mi van, ha jobban figyelek? (1) – IGEN. – Be sem engedted volna.
• Mi van, ha jobban figyelek? (2) – NEM! – Esélyed sem volt. Manipulációs eszközeinek tárháza
  végtelen.
• Mi van, ha túl szigorú voltam hozzá? – NEM! – Inkább túl kedves és naiv … és néha egy kicsit talán
  „buta”.
• Olyan ártatlan és elveszett volt. – DEHOGY! – Csupán manipulatív, mert csak így érhetett el.
• Talán nem éreztettem eléggé, hogy szeretem… – DE. – Őt azonban ez a legkevésbé sem érdekelte.
• Olyan nehéz gyermekkora volt, annyi fájdalmat okoztak neki. (Így aztán ő is mindenkinek.) – IGEN. –
  Ahogy Neked, Nekem és még nagyon sokaknak, de mégsem bánunk így senkivel. Nem a Te dolgod
  meggyógyítani, erre valók a szakemberek, akiktől soha nem fog segítséget kérni, mert a baj nem vele
  van, hanem Veled, Velem, valójában Mindenkivel. Szerinte.
• … egy utolsó esély? – NEEEM! – Már az első alkalommal eljátszotta, csak nem akartad észrevenni.

Egyébként tudod, mikor sikerült volna Magad mellett tartani? Már a kérdés is rettenetesen rosszul
hangzik, de azért folytatom. Ha mindent feladsz – persze elsőként Önmagadat –, szolgálsz a
végtelenségig, ha elfojtod valós érzelmeidet és vágyaidat, ha tűrsz és csendben maradsz, ha mindent
odaadsz kérés és kérdés nélkül, ha gondolataid már csak körülötte forognak, ha rajta kívül Számodra
más már nem létezik – Te sem –, ha kielégíted némán, csodálattal minden igényét, akár
kimondatlanul is, és végül lemondasz a létező összes vágyadról. Az álmaidról azért nem kell, mert
azokat észrevétlenül játszod át neki.

Csakhogy tudd: amikor be- és megtört, már nem kellesz neki. Tehát minden önfeladás, önleértékelés
felesleges, mert, amikor ezt elérte, többé nincs kihívás, nincs energia, csak egy megfáradt, identitását
vesztett apró kis lélekcsomag. Mert ez marad Belőled. A Te gyönyörű Lényedből.

Na ezt aztán nem engedheted meg neki, és Magaddal sem teheted! Többet soha!

Indulj el végre, és keresd meg a hibát, de legfőképpen Önmagadat, hogy végre szabadon
szárnyalhass, és elkerüld az alattomos és kegyetlen Álomtolvajokat.

Z.

Hogy megírjam ezt a posztot, hogy megértsem ezt a működést, hosszú utat kellett megtennem – Kint
és Bent egyaránt. Bármilyen nehéz is volt, hálás vagyok, hogy elég bátor voltam elindulni a
veszélyekkel teli ismeretlenbe, és talán ma már elmondhatom, hogy ezen a színtéren a múltam
végére értem. Bár elképzelhetetlenül messzire kellett „gyalogolnom”, hogy összerakjak, feldolgozzak
és végül megbocsássak, mégis egyetlen fájdalmas pillanatot sem bánok. Mert végül minden ide
vezetett – a Jelenbe, a Mostba, ahol már egy egészen más jövőt építhetek.

Mindenki, aki úgy érzi, már képes megválni a méltatlan kapcsolati működésétől, szembe mer szállni
Árnyékrészével, szeretettel várom a Zahira LélekMűhelyben, ahol EGYÉNIBEN igyekszünk feltárni a
láthatatlanul „vérző” sebeket, örökölt traumákat, hibás működéseket. Ezen kívül megoldást találni,
de legfőképpen tovább lépni attól, aki még nem képes – mert nem tud – ahhoz, aki valójában vagy,
ahhoz, aki már IGEN. Így adjuk meg az esélyt annak, hogy megváltozzon a jelened és ezáltal a jövőd
is.

Kép: FREEPIK