… és Te mégis felállsz.

Először csak a pusztítással szembesülsz, amelyet maga után hagyott. Talán már a nevére sem
emlékszel, talán nem is volt. Megsemmisült lényed a törmelék tetején ül, a terméketlenné vált, halott
anyagon. Tovább kellene lépned, de nem megy. Úgy érzed, eljött a világ vége – a Tiéd mindenképp –,
mert még nem tudod, hogy ez épp az Új Világod kezdete. De minden jogod megvan, hogy elgyászold
a régit. Csak kezdd el.

És amíg Te gyászolsz, az Idő láthatatlanul dolgozik – segítségül hívja a bánatot, a csalódottságot és a
végtelen dühöt. Miközben Ők tisztára söprik a küzdőteret, addig Te észrevétlenül merülsz egyre
mélyebbre, végül kíméletlenül elnyel és magába zár a magány és néha talán a legnagyobb sötét és
közöny.

Egyedül maradtál. Mindenről és mindenkiről leválasztódtál. Már nem vársz senkire és semmire.
Feladtad. Az utolsó vékony szál is elszakadt, amely megakadályozta, hogy a szakadékba zuhanj. Már
nem ragaszkodsz semmihez, úgy érzed, értelmetlenné vált minden eddigi küzdelem.

Kudarcot vallottál. Belátod, hogy vesztettél, és lehet, mindig is veszíteni fogsz, mert az a Te oldalad.
Úgy tűnik, Számodra nem maradt más, mint méltósággal megválni attól a kevéstől is, ami még
megmaradt Belőled.

Lassan, erőtlenül felállsz, majd elindulsz, hogy a mélybe dobd, hiszen úgysem jó semmire. Elárult és
cserben hagyott. Megint. Már nem gondolkodsz. Nincs min. A szakadék pereméhez érve még hallod a
talpad alatt enyhén megcsikorduló kavicsok hangját, érzed, ahogy maradék lényed elrugaszkodik,
talán azt is érzed, ahogy tested lomhán, erőtlenül a mélybe zuhan…

De valahogy mégsem. Valami nem jól működik, hiszen nem zuhan. Valami megtartja, puhán, alig
érzékelhetően. Annyira elfáradtál, hogy ebben a pillanatban képtelen vagy gondolkodni. A
legegyszerűbb, amit tehetsz, meggyötört lelkednek megengeded, hogy belesimuljon ebbe az
ismeretlen, mégis biztonságos létbe.

Nem ismeretlen, csak rég találkoztatok. A Tiéd. Ez a Te belső Erőd, amely annyi harc után végre
megszületett, és megtart a legnehezebb pillanatban is. A hozzáférés lett a jól megérdemelt jutalmad.
Mert annyit küzdöttél. Mert képes voltál letépni törhetetlennek tűnő láncaidat, bármilyen szorosan
tartottak fogva.

Amikor már nem harcoltál tovább, amikor végre nem akartál és elengedted a kontrollt, amikor már
nem volt mit veszítened és képes voltál megválni mindentől, ami addig tévútra terelt, akkor végre
rátaláltál. Mert ez volt a Kulcs, amivel a hozzá vezető Ajtó kinyílt. És végül kinyílt. Mert kitartottál,
mert nem adtad fel, pedig sokan igen. De Te tovább mentél, és az sem tántorított el, hogy ezer
sebből vérzett Benned minden.

Fogalmad sem volt arról, egyáltalán van-e értelme, csak azt akartad, hogy vége legyen. És egyszer
csak vége lett. Mert úgy tűnik, a múltad egy jelentős részének, amely egészen eddig árnyékként
követett, meghatározott és gúzsba kötött, a végére értél. És a csatáknak is, melyek utadat
szegélyezték, vagy épp keresztezték, és melyekből gyakran kerültél ki vesztesen.

Ahogy eszmélsz, a sűrű köd- és könnyfátyolon át óvatosan megjelenik egy halvány fénysugár. Csupán
próbálkozik, erőtlenül töri át a sötétség kőkemény páncélját, tapogatózva igyekszik bevilágítani a

mélysötét Teret. Eleinte úgy tűnik, eredménytelenül, mert tévesen azt hiszed, minden elveszett, és a
Fény, a Teremtő Tűz, a Hit Benned végleg kihunyt.

Még nem veszed észre, hogy az a kis fénysugár a Remény, amely észrevétlenül hatol át az üresség és
némaság falán, és a rég elvesztett Erőd épp életre kel. Lassan tudatosul Benned, hogy a Fény, amiről
azt hitted, kívülről érkezik, valójában belülről fakad. És ahogy gyógyulsz, úgy kap egyre nagyobb teret,
úgy ragyogja be mind jobban magányos, megfagyott szívedet.

Ahogy ébredsz, végre megérted, hogy a Magok, amelyeket a fájdalmasan hosszú úton elszórtál,
Hozzád tartoznak, a nyíló virágok szépsége és illata Belőled fakad, a termés Neked érik be, és az
aratás Téged vár. Mert minden a Tiéd. A Te bátor belső munkád eredménye.

Mert végre megérkeztél oda, ahol már nem a múlt határoz meg, hanem a jelen, ahol végre építhetsz
– mert a bontással utat törtél számára – egy biztos jövőt.

Mindenkivel, akinek a belső iránytűje már nem a mérgező harag, aki hozzátesz, mert már nem elvesz,
hanem ad. Mindenkivel, aki már képes együttérezni, őszintén szeretni és megbocsátani. És
Mindenkivel, aki arra érdemes, hogy együtt építsen Veled.

Z.

Kép: Pinterest