Ha gyerekként érkezel
A fejlődés során egyre több gyermeknél fordul elő zavar a legkülönbözőbb területeken. Ezek közül talán a leggyakrabban – persze a teljesség igénye nélkül –
a szorongással, teljesítményhez kapcsolódó nehéz érzésekkel, illetve a tanulási és viselkedészavarokkal találkozunk.
Valamelyik a sok közül többnyire már az iskoláskor egészen korai szakaszában felbukkan, sőt, akár már az óvodában megmutatkozik. Ennek hátterében – az esetek egy részében – valóban diagnosztizálható valamilyen idegrendszeri eltérés, számos esetben azonban minden ok nélkül jelentkeznek a tünetek. Ilyenkor a szülők kétségbeesnek, nem értik gyermekük „normálistól” eltérő viselkedését, tanulmányaikban elégtelen vagy hirtelen visszaeső teljesítményét. Fel sem merül bennük, hogy az ok nem feltétlenül a gyermeknél keresendő.
Nem mindenkinek adatik meg, hogy kimagasló képességekkel rendelkezzen, és így zökkenőmentesen jusson el az általános iskola végéig. A mai teljesítmény-orientált világban a diákok folyamatos versenyeztetésnek vannak kitéve. Más-más célból, de mind a szülő, mind pedig a pedagógus egyre jobb eredményeket akar felmutatni, a gyerekek azonban nem egyformák: vannak, akikre a küzdelem pozitívan hat, mások azonban inkább visszahúzódnak. A szülők egy része nem képes elfogadni, ha gyermeke „csak” átlagos képességeket mutat – megkezdődik a különórák, fejlesztések stb. véget nem érő sora.
De mi van akkor, ha az eredmények csak kicsit vagy egyáltalán nem változnak?
A gyermekben egyre erősebbé válik az az érzés, hogy szülei számára nem elfogadható, mivel naponta kell szembesülnie azzal, hogy folyton csalódást okoz, mert nem képes elérni a szülei által számára kitűzött célt.
Meg kell értenünk, hogy gyermekünket nem azonosíthatjuk teljesítményével: ő nem egy ötös vagy egyes osztályzat, fekete vagy piros pont, esetleg beírás, legfőképpen pedig nem egy Hiba. Csak időnként – vagy egyáltalán nem – teljesítménye nem a számunkra elvárható képet tükrözi. Mert ő Ő és nem Mi. Ezt nem ártana végre megértenünk.
A folyamatos stressz, negatív visszajelzés következtében előfordulhat, hogy idővel különféle viselkedési és tanulási problémák lépnek fel nála. A megfelelési kényszer egyre erősebb lesz, vagy épp ellenkezőleg, mielőtt még bármit is elérne, feladja. Megpróbálja elkerülni a kudarcot, ezzel is megkímélve önmagát attól, hogy újra szembesülnie kelljen saját értéktelenségével. Önbizalma, önértékelése sérül, az önszeretetről és elfogadásról nem is beszélve, ami kamaszkorban további problémákhoz vezethet. Az értelmetlen szélmalomharcban a szülők nem veszik észre, hogy – miközben saját gyermekkorukban elszenvedett kudarcaiktól próbálják megvédeni gyermeküket – gyakran valóra sosem vált álmaikat szeretnék általuk/rajtuk keresztül megvalósítani. Elfeledkeznek arról az egyszerű tényről, hogy a kis emberke már egy teljesen más személyiség, más vágyakkal, más képességekkel. Folyamatos elégedetlenségük pedig csak a sikertelenség és kudarc érzését építi benne – éppen azokat a negatív érzelmeket, amelyek őket, szülőket is megakadályozták abban, hogy olyan életet éljenek, amilyenre vágytak.
Mielőtt azonban szakemberhez fordulunk, nem árt tudni, hogy a gyermek önmagában nem képes „megváltani” a családot. Az eredményes folyamathoz elengedhetetlenül szükséges az anya – néha az apa – együttműködése is, hiszen a fogantatás pillanatától kezdődően mindketten jelentős szerepet vállalnak gyermekük életében, testi, lelki és szellemi fejlődésében. A több szálon futó kezelés mindegyik félnek lehetőséget biztosít, egyrészt megváltoztatni jelenlegi „önpusztító” viselkedését, másrészt segít elszakadni a múltban elszenvedett traumák jelenben is ható, negatívan befolyásoló, romboló hatásaitól.
Ez nem könnyű, sőt, olykor iszonyatosan nehéz, mert a világ „jelenlegi állása szerint”, valamint a kialakult értékrend (inkább érték nélküli rend, vagyis káosz) nem a felelősségteljes, önálló, felnőtt személyiség kialakulását támogatja.
Mindezek ellenére mégis muszáj átlépnünk külső és belső korlátainkat, mert csak ezután indulhat el az a folyamat, amely elvezet egy olyan szeretetteljes, biztonságot nyújtó, elfogadó környezet megteremtéséhez, amely hozzásegíti a gyermeket saját céljai megvalósításához, valódi önmaga és saját képességeinek megismeréséhez, kibontakoztatásához.
Mi szülők azzal szeretjük gyermekeinket a legjobban, ha ebben a folyamatban támogatjuk és lehetővé tesszük számára saját szárnyainak bontogatását – még ha azok mások is, mint amilyeneket mi elképzeltünk neki. Szüleink és az ő szüleik sem akartak sérüléseket okozni, egyszerűen csak nem tanulták meg máshogy, vagy jól csinálni.
A bennük élő megsebzett gyermek csupán erre volt képes.
De mélyen, legbelül, sokukban/sokunkban ott a bűntudat, amivel nem tudnak/tudunk mit kezdeni, amely időről-időre felszínre tör, és fájdalmasan belehasít a tudatba: „Bárcsak ne tettem volna… Bárcsak ne azt mondtam volna… Bárcsak máshogy csináltam volna…”
A mi dolgunk megbocsátani nekik, és tanulni tőlük – néha épp azt, hogyan ne csináljuk. De tagadhatatlan, hogy kaptunk olyan mintát is, amelyet érdemes követni, sőt, illene elővenni, mert eltorzult világunkban gyermekeink lassan átveszik szüleik felett a hatalmat, amely hosszú távon sem nekik, sem pedig nekünk nem tartható állapot.
Itt az ideje, hogy mindenki visszaálljon az őt megillető helyre: a gyermek ne uralja és nevelje a szülőt, a szülő pedig ne féljen következetesnek és olykor – a gyermek szemszögéből nézve – igazságtalannak és „kíméletlennek” lenni. Például keretek közé szorítani a telefon és egyéb – a személyiségfejlődést pozitívan semmiképp sem befolyásoló – eszközök és tartalmak hozzáférését, használatát. Megkövetelni a tiszteletet, megtanítani nekik az együttérzés és empátia mibenlétét, segíteni megfelelő kapcsolatot kialakítani a felnőttekkel, társaikkal, de legfőképpen önmagukkal.