Miközben a szokásos reggeli teendőmet végeztem…, észrevettem Bozontot, ahogy
a kapu előtt ácsorog. Régen találkoztunk, ezért fontos tevékenységemet sietve
befejeztem és rohantam felé. Gondolkodás nélkül bújtam ki a lécek alatt, hogy
csatlakozzam hozzá. A város peremén, egy elhagyatott gyártelepen szoktunk
bandázni. Most is oda tartottunk.

Jaj, de udvariatlan vagyok, majdnem elfelejtettem bemutatkozni: Én Borisz vagyok,
egy cuki tacskókeverék, aki időnként elszökik otthonról, hatalmasra nőtt, kócos
bundájú barátom pedig szabadnak született.

– Szia! – mondtam vidáman.
– Csá – felelte tőle megszokottan, kissé flegmán.

Szótlanul baktattunk egymás mellett, egy idő után azonban zavarni kezdett a csend.
Próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Tudtad, hogy ma mindenki rólunk beszél? – kérdeztem izgatottan.
– Kiről? – mordult érdektelenül Bozont.
– Rólunk, Állatokról – feleltem lelkesen.
– Na és kik? – hangja unottan csengett.
– Hát az Emberek – feleltem boldogan. – Ma kedvesek, figyelmesek, a gyerekek
rajzolnak Nekünk, és ma jobban törődik mindenki Velünk.
– Miért? – kérdezte kíváncsian.
– A Gazdi azt mondta, ma van az Állatok Világnapja – válaszoltam boldogan.
– Értem. És a többi nap? Azzal mi van? – hangja szemrehányóan csapott oda.
– Azt nem tudom – elbizonytalanodtam és lesütöttem a szemem –, talán akkor is…

De amikor újra felnéztem rá, még elkaptam Bozont tekintetét, még láttam eltűnni
barátom szemében az amúgy is halvány csillogást. Tudtam, mire gondol. És azt is,
hogy emlékezik – a többi napra, amelyek nem olyanok voltak, mint ez a mai. Azokra
emlékezett, amelyek fájtak Neki.
Ne csak Ma, ne csak évente egyszer, hanem minden nap, minden pillanatban
törődjünk felelősséggel minden Élőlénnyel és a Bolygóval, amely otthont ad nekünk.
Forduljunk szeretettel az Élő Világ felé, és fogadjuk el, hogy rajtunk kívül más is
létezik, és – akárcsak mi – okkal él a Földön.