A mai napon azokra emlékezünk, akik megélték azt a fájdalmas pillanatot, amikor gyermekük megfogant, de mégsem tudott a földi síkon otthonra találni, mert túl korán „hívta vissza” Őt az Ég, vagy az is lehet, a körülmények alakultak úgy, hogy a parányi Csillagvándornak idő előtt távoznia kellett.
Valamiért nem maradt, mert nem maradhatott. Csupán egy pillanatra érintette ezt a világot, nem tudva, hogy távozása milyen mélységes szomorúságot okoz, mennyi nehezen feldolgozható érzés és egy lélekbe égetett seb marad.
Ezek az apró „meg nem érkezett csodák” gyakran végtelen fájdalmat és egy hatalmas betöltetlen, betölthetetlen űrt – egy üres bölcsőt – hagynak maguk után. Ebben az űrben pedig azóta is ott lüktet a fájdalom, mert sokunkban a szomorú történet még mindig feldolgozatlanul hever. Elveszett remény, szertefoszlott jövő, egy be nem teljesedett álom, meg nem élt szeretet.
A fájdalom némán, láthatatlanul szövi át mindennapjainkat, nem engedi, hogy felejtsünk. Bár létezéséről idővel próbálunk nem tudomást venni, a mélyben ennek ellenére ott rejtőzik, és néhanapján hangtalanul emlékeztet minket arra, hogy ideje lenne feldolgozni, tovább lépni – de valami fogva tart, gúzsba köti az akaratot.
Talán tévesen azt hiszed, ha feldolgozod a gyászt, ha már nem érzed a fájdalmat, elfelejted Őt, mert az egyetlen, ami a fizikai síkon itt maradt Belőle, a fájdalom és veszteség érzése. Ha már ez sem lesz, nincs, ami emlékeztessen rá, és Te végleg elveszíted Őt. Ha mindezt megtennéd, akkor a szíved lehet, hogy árulónak érezné magát.
Amikor felkészültél, megérted, hogy Magadért és Érte is a legnagyszerűbb tett, ha feloldozod Magad, ha tovább lépsz, ha elengedsz és megbocsátasz, bármilyen nehéznek is tűnik erről az oldalról. Ahhoz, hogy mindenki békére és megnyugvásra találjon, a helyére kell kerülnie minden apró kis részletnek, fájdalmas emléknyomnak, hogy ne öröklődjön tovább a nehéz érzés vagy akár a titok, és a jelenedre többé ne legyen hatással egy fájdalmas esemény, amely lehet, sok-sok évvel ezelőtt történt.
Azzal, hogy nem vezekelsz tovább, nem szereted kevésbé. Amikor végre megbocsátasz Magadnak, ha végre Útjára engeded Őt, Mindennél nagyobb szeretetről teszel tanúbizonyságot.
Mielőtt azonban úgy döntesz, hogy belevágsz, jó, ha tudod, hogy az út nem lesz könnyű és fájdalommentes sem. Tudom, mert jártam rajta. De azt is tudom, hogy miután a feltépett sebet kitisztítottad, elkezdődhet a nehéz érzések feldolgozása, és ez idővel meghozza a lelked gyógyulását, meg nem született Gyermeked pedig végre elfoglalhatja Benned a számára kijelölt gyönyörű, szeretettel bélelt helyet.
Erőt, kitartást és végtelen szeretetet kívánok mindazoknak a bátor harcosoknak, akik megtalálják az utat, hogy megbékéljenek múltjuk egyik legfájdalmasabb történetével.
Z.
