A parton ülök. Érzem, ahogy meztelen lábfejemet finoman karcolják az apró homokszemek. Képtelen vagyok mozdulni. Nem megy. Még mindig nem vagyok elég bátor, még mindig kevés a Hitem. De közben azt is tudom, hogy túl sokáig már nem maradhatok. Eljött az Idő és nekem indulnom kell.

Belül némán könyörgök: – Hadd maradjak még egy kicsit, hadd ne kelljen döntenem! Még nem akarok felnőni, még hadd maradjak gyerek! Csak egy kicsit… – De így is túl sokáig maradtam. Vagy talán épp eleget. Már nem választhatok. A bölcs Hang odabent nem sürget, de egyre határozottabban üzeni, mozdulni kell. És én is tudom. A félelem még próbál visszatartani, de érzem, minden felkészült bennem arra, hogy elhagyja az addig biztonságosnak vélt helyet, és a bármit rejtő Ismeretlen felé vegye az irányt.

Ahogy körülnézek a parton, embereket látok, de Hajó csak egy van. Az enyém. Az, amelyiket én építettem.

– De mivel jönnek a többiek? Ez olyan kicsi, hogy ebbe csak én férek bele – majd a Hang a segítségemre siet:

– Mindenki épít egy ilyet. De most a Te Időd jött el, és Neked kell menned. Nem vihetsz magaddal senkit, mert Hajó nélkül felkészületlenek. És ha magaddal viszed őket, a Te Hajód elsüllyed, mert csak Téged bír el, a többieket nem. És újat kell építened. Tudom, hogy fáj, de egyszer majd megérted. És idővel ők is. Most mindenkinek, aki fontos számodra, egyenként meg kell mondanod, hogy nem jöhet Veled.

És akkor, ott, úgy éreztem, megszakad a szívem. Csak később értettem meg, hogy nem így volt, csupán felnőttem. Visszavonhatatlanul és végleg.

Ahogy feléjük fordultam – egyenként mindenkihez –, összeszorult a torkom. Láttam tekintetükben a reményt, hogy ha mást nem is, de Őt biztosan magammal viszem. Már tudtam, hogy nem tehetem. A szívemben velem jönnek, a hajóra azonban nem szállhatnak fel. Csendesen és határozottan szólaltam meg. Tudtam, hogy a döntéssel sokukat elveszítem. És így is lett.,

– Már tudom, hogy nem szállhatsz vízre, mert nincsen Hajód. De én igen. Bármilyen nehéz is, elfogadom. Mert Neked nincsen Hajód és ez nem a Te Tengered. Kérlek, Te is fogadd el, hogy míg a szárazföldön rekedsz, én Hajóra szállok és tovább megyek. Mert ott messze van egy Világítótorony, ami nekem jelez, a Fényét csak én láthatom. Még nem tudom, hova vezet, de megyek. És mivel nincsen Hajód, nem jöhetsz velem. A Világítótorony amúgy is nekem jelez.

– De mi lesz velem? – kérdezték némán a csalódott tekintetek. Én pedig rendíthetetlenül folytattam.

– Ma nem kelhetsz vízre az enyémmel, és mellém sem szállhatsz be, mert ezt a Hajót én építettem fáradságos, kemény munkával. Megküzdöttem a múlt sötét árnyaival, melyek addig kísértettek, míg végül szembe mertem nézni velük. Miközben készült, épült bele harag, hazugság, gyávaság, de bátorság, sőt célok is. És rengeteg bűn. Kicsik és nagyok. És persze könnyek is, melyek szintén a sajátjaim. Ahogy haladtam előre, úgy szabadultak fel és kerültek bele.

– Bár nem fényűző és nem is ragyog, csupán egy egyszerű, parányi Hajó, de nekem pont jó. Pont jó. Ahogy én is. Vele indulok, véd és vezet, mutatja, merre van az Irány, a helyes. Engem Ő visz el az Útra, a megálmodott jövőbe. Ő az, akivel együtt megyünk, mindegy hova, csak el innét. Tudom, hogy rábízhatom magam, mert én építettem, és ami én vagyok, az a legapróbb szegletében is benne van. És az is, ami már nem, amire már csak emlékezem.

– Ne gondold, hogy Magadra hagylak, csupán elengedem a kezed, hogy szabadon dönthess arról, mikor építesz Te is egy ilyet, hogy útra kelj vele. Egy olyat, amiben Te vagy. A Te kemény és fáradságos munkád, a Te sötét árnyaid és a Te könnyeid. Ne az enyémet akard, mert azt nem adom. Építs egy Hajót, és amikor elkészül, Te is vízre szállhatsz vele.

Tehát, hogy értsd:

Ez a Hajó csak engem vihet el. De Neked is lehet ilyen, ha valóban vízre akarsz szállni. Nem áltatlak, hosszú, kemény lesz az építkezés, néha inkább törnek a pallók, mint hajolnak, a festék folyton lepereg, a víz átszivárog, és amíg készül, a Hajó időnként szétesik. És kezdheted újra… De, amikor már feladnád, amikor azt hiszed, minden elveszett, egyszer csak minden apró részlet a helyére kerül, minden darab pontosan illeszkedik.

Ez az én Hajóm és az én Tengerem. Fogadd el, hogy Nélküled megyek, és kívánj nekem jó utat. Én is kívánom Neked, hogy elég bátor legyél és építs egy ilyet, amivel – mikor eljön az Idő – Te is Útra kelsz. Mert ezt a Csendet, amivel olyan nehezen, de végül békét kötöttem, többé nem zavarhatod meg. És senki más sem. De ha kitartó és türelmes leszel, megosztom Veled. 

És ha egy a Sorsunk, találkozunk. Mert lehet, a két vízre szállt Hajó – benne mi, a két külön Tengeren – egy torkolatnál néhány pillanatra összeér. Talán érintik egymást, vagy talán még annyi sem, majd mindenki halad tovább, csak nem együtt, hanem továbbra is két különböző Tengeren.

De az is lehet, hogy a találkozás után a két Hajó – majd egyre több – együtt halad tovább, egy közös Tengeren. Mert a Sorsuk és Útjuk is közös.

Ahogy a távolba tekintek, a messzeségben Hajókat látok és Embereket. A tudat, hogy mások is indulnak, megnyugtat, mert érzem, a hosszú magány után végre nem vagyok egyedül. Reménnyel és békével tölt el, hogy mások is vállalják az Ismeretlent és az odavezető Utat.

Z.

Kép: Pinterest