A fiú velem szemben a karosszékben ült, egész lényét átjárta a közöny. Már az első alkalommal sejteni lehetett, hogy elkéstünk. Csak párszor találkoztunk, néha még az is előfordult, hogy a valóság egy pillanatra utat tört magának, de szemében gyorsan kihunyt a csillogás. Újra az üres tekintet mögé rejtőzött az, aki lehetett volna. Az, aki még mindig ott van, de egyre mélyebb és mélyebb rétegek mögé süllyed.

Félbehagyta az iskolát, nem dolgozik, leválasztódott a környezetéről, nem tud kapcsolódni senkihez. Önmagához sem. Elveszett, mert magával ragadta egy másik világ és ahhoz nekem nem volt kulcsom. Megpróbáltuk. Ő is és én is. De nem ment.

A szülei még mindig nem vállalják a felelősséget, türelmetlenül dobálják ide-oda, követelik, hogy valaki „szerelje végre meg”.

Tudtam, hogy utoljára találkozunk. Nem akar változni, mert már nem tud, mert bezárta valami sötét, elérhetetlen mélység, ahonnét ebben a pillanatban nem találja a hazavezető utat. Már döntött és nekem tiszteletben kell tartanom azt. Csupán abban bízhatok, hogy egyszer, valamikor felébred ebből a rémálomból, visszatalál önmagához és kap elég időt arra, hogy megvalósítsa szertefoszlott álmait.

Túl későn érkezett. Mindarról, ami támogathatta volna a folyamatot, ami eredményt hozhatott volna – barátok, célok, jövőkép, érzelmek… – már régen leválasztotta magát. Számára a biztonságot egy apró szoba nyújtotta, csupán ebben a sötét börtönben tudott szabadon lélegezni. Felcserélt nappalok és éjszakák, zaklatottan vibráló tekintet, ideges lüktetés és egy élettelen élet – ez maradt neki. Régóta nincsenek vágyai és beláthatatlan ideig nem is lesznek, mert útközben szilánkokra törtek.

Nem így indult, nem ezt akarta, de akiknek kötelessége lett volna óvni és vezetni Őt, akikre annak idején rábízta magát, idő előtt engedték el a kezét. Nem tudott mit kezdeni a szabadsággal, a túl korán jött felelősséggel. Még kellettek volna a határok, amiket feszegethet, a szabályok, melyeket megszeghet, hogy tanulhasson a következményekből, és persze az értő figyelem, melyből tudta és érezte volna, hogy fontos, hogy látják, hogy „van”, … hogy szeretik.  De mindenkinek így volt kényelmesebb.

Gyermekeink elfáradtak. Már egy ideje dühösek, tele vannak szorongással, kezeletlen, kezelhetetlen indulattal. Elfelejtettek játszani, valódi gyerekekkel valódi kapcsolatot létesíteni.

Nem ők vették kezükbe először a telefont, nem ők kapcsolták be a számítógépet, tabletet és még sorolhatnám, mennyi mindent. Mi adtuk a kezükbe, és az „eszközök” egyre tovább maradtak velük, mi pedig egyre kevesebbet. Észrevétlenül vették át a hatalmat felettük, végül felettünk is. A szemünk előtt halványul tekintetükben a csillogás. Mi csaltuk bele és „játszottuk át” Őket észrevétlenül egy értelem és érzelem nélküli virtuális világnak, és ezen a látszólag veszélytelen helyen azóta is magukra hagyva, elveszetten bolyonganak.

Még változtathatsz, hiszen Te vagy a szülő, még ha néha el is feledkezel róla. Csak nézz bele csillogó szemébe, érezd, hogy mennyire bízik Benned és azt is, hogy mennyire szeret.

De láss a jövőjébe is – lásd, hogy mekkora felelősséged van abban, amivé válik és persze abban is, amivé NEM.

Még itt van a jelenben, még nem vesztetted el, és csakis Rajtad múlik, marad-e, vagy egyszer csak hiába keresed. 

Z.

Kép: FREEPIK