… és nem marad utánuk más, csupán a Csend.

A Nő csak állt és némán figyelt. Olyan régóta kért és kérdezett. Érteni akart. De akkor, ott, egyszer
csak elfogytak a szavak. Látta, ahogy a szeme előtt erőtlenül hullanak a semmibe, és nem nyúl utána
senki sem. Ő sem. Mert már nem volt Erő, ami megtartsa őket – értelmüket amúgy is rég elvesztették
–, talán nem is volt soha. Az utóbbi időben észrevétlenül halkultak, és végül átvette helyüket a Csend.

– Úgy tűnik, mostantól Ő beszél helyettem. Vajon hallja valaki? – kérdezte némán, kétségbeesetten.

– Igen – szólalt meg a mélyből egy Hang – mindenki, aki Téged őszintén, a szívével figyel. És persze
szeret.

De valahogy mégsem, mert sorra látta eltűnni maga körül az embereket. Sokukról azt hitte, barát,
vagy azt, hogy szereti. De nem. A csendjét képtelenek voltak elviselni, vagy vele együtt hallgatni. Így a
Csend lassan kiürítette a teret és a hazug szíveket.

A magány lett a társa, együtt keltek és hozzá ment haza. Eleinte iszonyúan fájt az árulás, haragudott
mindenkire. Majd, ahogy múlt az idő, rájött, a legnagyobb áruló Ő volt – Ő saját maga.

Mert kérés nélkül adott oda mindent, tudatosan kapcsolta ki tisztán érzékelését, csakhogy tartozzon
valahova, valakihez. Anélkül, hogy tisztában lett volna vele, a mélyben futott egy időtlen program,
amely elhitette vele, azt, aki valójában Ő, úgysem választanák, de azt, amit ad, talán igen: a figyelmet,
törődést és érzelmeket. Neki azonban senki sem adott ilyet, sem valódi teret.

Ahányszor rájött, hogy megint nem Ő kell, sarkon fordult, ment tovább, de mindig ugyanabba
ütközött. Újra és újra… De egyszer csak elfáradt az értelmetlen keresésben, és kénytelen volt
megállni. Míg pihent, gondolkodni kezdett:

– Ha mindig ugyanaz történik velem, akkor nem is kint van a hiba – (De, ott is, azokkal is, akik ezt
teszik Veled – súgta alig hallhatóan a Hang) – hanem Bennem. Meg kell találnom, hogy
megjavíthassam, bármi legyen is az.

Így a Nő végre elindult, hogy megkeresse, ki, mit és hol rontott el. És ahogy ment, visszafelé az
időben, kezdett figyelni és érteni. Valójában kezdett ébredni. Bár útközben leváltak róla útitársai, és
bizony néha szerettei is elmaradtak, Ő akkor sem állt meg, haladt előre töretlenül. Vállalt minden
áldozatot, minden könnyet és csatát, még azt is, hogy egyedül marad – így is lett – de látni akarta, ki
az, akit olyan sokáig rejtegetett. Akiről azt hitte, nem kell senkinek.

Iszonyú harag gyúlt benne, amikor rájött, hogy nem is azzal van a baj, amit ad, hanem azzal, amiért.
Mert nem szívből adja, hanem a figyelemmel, törődéssel és érzelmekkel valójában szolgál. Hogy mit?
Hát a Helyét és a Szeretetet.

– Tényleg ennyit érek? – kérdezte magához intézve dühös szavait.

– Nem – mondta a Hang –, csak épp elhiszed. Keresd meg Magadat, nézz szembe vele, és engedd
meg neki, hogy miközben határokat húz, legfőképpen Neked, megmutathassa, ki vagy és persze azt
is, hogy ki nem. Találd meg azt, akit rég elvesztettél – talán nem is volt meg soha – és legyél végre az,
aki valójában vagy. Nem számít, ki szeret. És az sem, hogy ki nem.

Ahogy haladt az Úton, egyre beljebb és beljebb, a legmélyebb sötétségben és a reménytelen
magányban végül összetalálkoztak. És amikor ez megtörtént, a Nő végre megérkezett.

Mert ott lent, a mélyben, valahogy másképp kezdte látni a világot és az életet. A Világát és az Életét.
Többé nem akart megalkudni, nem akart másokat szolgálni, nem akart megfelelni és alárendelődni,
csupán a helyét akarta: a kapcsolatokban és a szívekben – szolgálat, megalkuvás, önfeladás nélkül,
egyenrangúan –, még ha annak az is az ára, hogy egyedül marad.

És ahogy ment tovább, Önmagával egyesülve, lassan mindent és mindenkit elengedve, gyönyörű
szíve észrevétlenül békére lelt.

Már volt, aki szerette, aki látta szépségét és értékeit. Már nem kellett álarcok mögé rejtenie valódi
lényét, mert már minden megvolt Benne. Minden, ami a létezéshez és egy értelmes élethez kell: a
béke, az elfogadás, a megbocsátás és a szeretet.