A Nő döbbenten ült. Magába roskadt a súlyos teher alatt, mert annyi év után egyszer csak megérkezett a Felismerés. Fogalma sem volt, mikor kezdődött, milyen régóta volt fogoly. Csak azt tudta, hogy szabadulni akar. Bármi áron.

De képtelen volt indulni, valami nem engedte, valami még mindig erősebb volt nála. És ami ezt tette vele, az egy emlék volt – az, amelyet örökölt. Ami nagyon-nagyon régen, talán generációkkal ezelőtt bevésődött a női vérvonalba és alattomosan súgta, hogy ő egy áldozat, és győztes nem lehet. Soha.

Érezte, hogy minden fáj – az élet, a tehetetlenség, a gyávaság. De azt is tudta, hogy képtelen kilépni, bármennyire is akar, mert valami a mélyből azt súgta, maradni kell.

– Miért nem hall meg senki? Miért nem segítenek? – kérdezte erőtlenül. De belül tudta, mert megtanulta, hogy a világ időtlen-időkkel ezelőtt behunyta szemét, becsukta fülét és a könnyebb utat választotta. Azt, hogy nem hall meg senkit és semmit, egyetlen segélykiáltást sem. Mert amíg így tesz, addig nem kell mozdulnia, nem kell döntést hoznia, sőt, felelősséget vállalnia sem. És akkor bűntudata sem lesz azért, hogy millió Nőt magára hagy.

Felvillant előtte a férfi, a társa, aki kontroll nélkül üvöltött, ha kérni mert, ha változtatni szeretett volna, vagy csupán jelezte, hogy Ő is van. Sőt, azért is, ha a férfi hibázott, kudarcot vallott, vagy egyszerűen csak rossz napja volt. Ezerszer látta fenyegető öklét az arca előtt megállni, titokban abban bízva, hogy ez mindig így marad és nem lesz rosszabb – hogy a másik nem jut el odáig, hogy elveszítse a kontrollt és …

Ekkor a Nő elsírta magát. Nem így indult, nem ezt akarta, de végül ez lett belőle: egy tehetetlen, gyáva, erőtlen szolga és áldozat.

– Egyedül maradtál – súgta ekkor egy Hang – Rajtad múlik, mit teszel: az örökölt mintázatot követed és egész életedben áldozat leszel, vagy kilépsz a Sorsból, ami amúgy sem a Tiéd, és élsz egy új Életet. Egy Szabadot.

– Tudom, hogy félsz. De ha nem töröd meg a mintázatot, azok számára, akik majd utánad jönnek, az egyetlen járható útnak szintén ez marad. Kérlek, légy bátor és legyél Te, aki végre más irányba indul!

– Persze nem lesz könnyű, és segítséget se várj. Felesleges. Mindenki fél, mert elhiszik, hogy az Erő annál van, aki hangosabban üvölt, aki állati ösztöneit követi, aki Emberként már alig funkcionál, mivel egoja vastag páncélba zárta tiszta tudatát. És aki mélyen legbelül mindenkinél jobban retteg.

– De tudd, hogy bár a nehezebb és magányosabb Út lesz a Tiéd – és azt nem is bírja el akárki – Te mégis vállalod. És ha döntesz, bárhogy is végződik, sose feledd, hogy Te le mertél térni a járt útról a járatlanra, bárhová vezet is. Ha elbuksz, nem Neked kell szégyelned Magad, hanem azoknak, akik Magadra hagytak, akik elfordították a fejüket, akik ítélkeztek, hazugnak neveztek, csak ne kelljen cselekedniük. De Te ne törődj velük, legyél inkább büszke arra, hogy elég bátor voltál kilépni őseid árnyékából, hogy végre letedd terhüket, és Nőként szembe mertél szállni a bántalmazóval, az álarc mögé rejtőző gyáva szörnyeteggel, aki nem megöli a Lelkedet, hanem rávesz, hogy magad pusztítsd el.

– Néha talán majd az is felmerül Benned, hogy lehet, a Szabadságodért az életeddel fizetsz, de Te azt sem bánod, csak legyen vége. Tudod, hogy bármi áron, de ki akarsz törni időtlen börtönödből. Életet akarsz, még ha az a halál is lesz, mert amiben élsz, az úgyis maga a halál – a Lélek halála – és akkor legalább Te döntöttél. Máshogy, mint eddig bárki, aki Előtted járt. Azok, akik erőtlenül fejet hajtottak, mert elhitették velük, hogy az egyetlen járható út, ha megadják magukat.

– Nézz körül, egyedül vagytok. Hiába van ott az a rengeteg Férfi, mégis hagyják, hogy elvérezzenek a Nők. Még mindig nem fordulnak szembe a nemüket megszégyenítő működéssel, mert még mindig könnyebb hinni a bántalmazónak, mint szembeszállni vele és támogatni az áldozatot, mellé állni, mert a sokezeréves törvény működik: az erő ott van, ahol az agresszió, a hazugság, a kegyetlenség és a manipuláció.

A Nőben, miközben hallgatta a fájdalmas szavakat – az „Igazságot” –, egyfajta lázadás indult. Ha tehette volna, ott, abban a pillanatban kérdőre von mindenkit. Egyszerűen nem értette, hogy jutott idáig a Világ. Az Ember. A Nő és a Férfi.

De nem tehette, így csak magában rótta fel nekik és intézte hozzájuk – a láthatatlanokhoz – súlyos szavait. Azokhoz, akik így bántak vele és másokkal is:

– Hova lettek a Férfiak, akik nem tűrik a Nő bántalmazását, megalázását, a gyönyörű Női minőség sárba tiprását és megfojtását? Hol vannak a Férfiak, akik végre a Női Lélek számára nem a halált, hanem a biztonságot és kiteljesedést nyújtják?

– Annyira elfáradtunk abban, hogy egyedül kell harcolnunk, olykor naponta megvívni a számunkra esélytelen és méltatlan csatát. Miközben Ti az árnyékból csendben, erőtlenül figyeltek, mi próbálunk némán segítségért kiáltani egy légüres térbe, hátha meghallja valaki.

– De nem. Senki. Vagy alig néhányan. Vagy még annyi sem. Hova tűnt az Erő, ami a Tiétek kell legyen? Még meddig alszotok? Mi kell ahhoz, hogy felébredjetek, hogy végre tegyétek azt, amire teremtettetek? Hány Nőnek kell meghalnia, testben vagy lélekben? Mikor lesz az, amikor nem nekünk kell végre megvédeni magunkat, legfőképpen szemben Veletek?

… Mikor jön el az az idő, amikor a háború és erőszak helyét végre átveszi az Együttérzés, az Elfogadás és a Szeretet?

Z.

Minden tiszteletem azoknak a Nőknek, akikkel együtt küzdünk, hogy kitörjünk, feldolgozzunk és azt, ami a mi részünk, átírjuk. Hogy megvívjuk azt a csatát, ahol rövid távon győztesek nem, csupán vesztesek születhetnek, de mégis, hisszük, hogy hosszútávon megéri. Ebben a pillanatban azonban egy láthatatlan és hatalmasabb Erő – a Félelem, a Fájdalom és egy hibás, tanult működés – majdnem mindent felülír. Mindkét oldalon.

Ennek ellenére, vagy épp ezért, néhányan – bízom benne, azért ennél valamivel többen – mégis vállaljuk a küzdelmet, mivel ez tűnik az egyetlen járható Útnak, az egyetlennek, hogy idővel mindannyian szabaduljunk.

És minden tiszteletem azoknak is, akik bár nem velünk, de máshol, máshogy küzdenek, a cél azonban ugyanaz:

Legyen végre vége…

Kép: Pinterest