Az elmúlt jó pár hónap valahogy más volt, mint az eddig megszokott. Semmi sem az előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. Végtelenül csendesre sikerült, talán kicsit magányosra is. De mégis, így utólag, a nagyképernyőn visszanézve, minden pontosan úgy alakult, ahogy kellett.

…

Az utazásig már csak pár nap volt hátra, ennek ellenére rengeteg teendő, megvalósítandó feladat várt rám. Valahol éreztem, hogy nem tudok végezni mindennel – és nem is tudtam. Egyik hétfőn bejelzett valami szokatlan. Mivel ritkán vagyok beteg, először nem ismertem fel.

– Jó, talán kicsit elfáradtam, de olyan sokat dolgozom – gondoltam naivan.

Majd jött a kedd. Nem bírtam a munkát, haza kellett mennem. Úgy gondoltam, ha egy kicsit pihenek, mire délután indul a vonat, összeszedem magam.

De a vonat nélkülem ment el. Az első pillanatban végtelenül csalódott voltam, mert úgy éreztem, megbántok másokat, akik vártak és számítottak rám. Még mindig azt hittem, bármi is ez, hamar átvonul rajtam. De nem így lett – egy időre a külvilág kizárt és a négy fal bezárt.

Kéretlen, csendes magányomban – mivel időm lett bőven – gondolkodni kezdtem. És minél jobban gondolkodtam, a szomorúság egyre nagyobb teret kapott. Mert rájöttem, az idén senki sem kérdezte meg tőlem – sőt, már nagyon régóta nem –, hogy vagyok, velem mi van. Sokan kértek, én adtam, elmondták, miben segíthetek, mikor és hol legyek … de tőlük nem kaptam semmit – tőlem senki sem kérdezett.

Olyan jó lett volna megint elmenekülni a valóság elől. Még mindig nem akartam szembesülni a hibákkal, melyeket magam ellen vétettem és a döntéssel, amikor beálltam leghátulra, a sor „legeslegvégére”. Tulajdonképpen ezzel akartam a legkevésbé szembesülni. Pedig ehhez kellett a legnagyobb Bátorság és Erő. Meg ahhoz, hogy otthagyjak mindent, elengedjek biztonságosnak vélt kapaszkodókat és ugorjak a semmibe.

(Bár az elmúlt hónapokban ugrani nem sikerült – mert ez is falba ütközött – de rengeteg akadályt elmozdítani az Útból igen.)

Nos, ez az időszak maga volt a Felébredés. Felébredés egy végtelenül hosszú és mély álomból. És azt hiszem, épp itt volt az ideje. Még Csipkerózsika is megirigyelhetné azt a hosszú, katatón állapotot, amelyben eddig léteztem.

Felfogni sem tudom, hogyan tudott ebbe a néhány hétbe ennyi felismerés beleférni, hogyan tudtam ennyi álarc mögé betekinteni, ennyi fájdalmat realizálni és ennyi könnyet elsírni – pedig azt hittem, már nem maradt semmi. Mégis, a láthatatlanok egy elzárt övezetből egyszer csak előtörtek és megtalálták a kivezető utat. Ezek a könnyek azonban most máshonnét jöttek. Ezek a könnyek évtizedek óta vártak csendben, láthatatlanul a pillanatra, ami jelez nekik, hogy most ők következnek – és amikor végre megkapták a jelet, jöttek is.

Velük együtt pedig az elfeledettnek hitt Emlékek is. Mivel már egy ideje nem volt zaj, a Magány és a Csend utat törhetett nekik.

És a vége mi lett? Egyetlen feladat sem lett befejezve, sőt, elkezdve sem. Haszontalannak tűnő vergődésem közepette pedig kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy az elmúlt időszakban a Kinti sötét kivételesen nem érte el a teljes mélységet, ezzel szemben a Benti csúcsra járatódott.

Rengeteg útitárs távozott az életemből, egy pillanatra akár azt is hihetném, hogy teljesen egyedül maradtam. De, miközben láttam a számtalan ajtót becsukódni – melyeket én csuktam be, és ehhez iszonyú bátorság kellett –, velük együtt a kitörölhetetlen, mégis feldolgozott múlt nehéz érzései is távoztak. Ezzel egyidőben viszont – bár csak résnyire és lassan, de jól érzékelhetően – számtalan új ajtó nyílik. Ott, ahol nem is gondoltam volna. Talán azért, mert egész eddig kitakarta őket a Köd.

…

Miközben folyamatosan – és úgy tűnik, megállíthatatlanul – tisztul a Tér, úgy tisztul a Kép is, én pedig lassan megértem, semmi sem volt hiábavaló. Minden értelmes okból történt. Mert csak így láthattam meg, mi az Irány:

Meg kell találnom a saját Hangomat, a saját Erőmet, a saját Hitemet. Ehhez Csend, Magány kell és persze azok, akikkel egy láthatatlan szál összeköt, akikkel egy mélységesen mély álomból Ébredünk és egyfelé haladunk.

Akikkel annyi Káoszban töltött év után nem vágyunk másra, csak Rendre – önmagunkon belül és kívül is…

Z.

Kép: Freepik